Nagydorogi történet

 

1944-ben egy hideg tavaszi nap volt. A kisdorogi utcákat hangos sikoltások zavarták meg. Jöttek a nácik, vitték a zsidókat nem kímélve senki emberiát. Nem számított, hogy férfi, gyermek vagy idős. Minden zsidónak mennie kellett. A kisdorogi állomás felé egy köves út vezetett. Azon vonszolták őket a végzetük felé. Hatalmas vagonokkal vitték őket. Rongyos zsidó (kinek a nevét a megszökése után aggatták rá) is közöttük volt szüleivel és bátyjával együtt. A vonat végállomása nem más volt, mint Auschwitz, a haláltábor. Tudták a végzetük, de ellenállást nem mutattak. 1 évig dolgoztak a táborban, mikor már lehetett érezni a végzetüket.  Ekkor határozta el pár társával, hogy megszöknek. Hívta testvérét is, de mivel szüleiket nem akarta ott hagyni (hiszen már öregek voltak és a szökés esélye kicsi volt) így testvére ott maradt velük a táborban. Ekkor látta testvérét és szüleit utoljára.

A megszökés terveit nem részletezte soha sem. Annyit mesélt el, hogy egy lyuknak köszönhetően szöktek meg. Napokig bolyongtak az erdők és hegyek között. Féltek attól mi lesz, ha elkapják őket. Újra visszaviszik őket, vagy menten főbe lövik, Egy csodának köszönhetően 1944 őszén, közel 1 év után haza értek szeretett falujukba, Kisdorogra. Otthonuk nem volt már. Rettegtek mi lesz velük, hiszen senkijük nem maradt. Kétségbeesésük közepette édesanyámhoz fordult, aki valaha náluk dolgozott mosóasszonyként. Mindig is jó viszonyt ápoltak egymással ezért anyám számára nemvolt kérdés, hogy segít rajta. Ahol tudta bújtatta. Nehéz napok vártak rájuk, hiszen egy rossz szó és mind meghaltunk volna.

1945-ben véget ért a második világháború, akkor szabadult fel teljesen. Nagyon jól tudta régi életét nem folytathatja tovább, és anyám terhén sem lehet, így hát 2 házzal arrébb költözött vissza régi otthonába. Semmi sem maradt meg neki. Mindenét elvesztette és talpra sem tudott állni. Eleinte az utcán elszórt rongyos ruhát varrta meg magának később másoknak is.  Ekkor szállt rá a rongyos zsidó név. Évek kellettek, mire újra fel tudott állni és újra emberséges életet tudott élni.

Ez volt nagymamám története Gyula bácsiról, azaz a rongyos zsidóról. Bár Gyula bácsi visszatért a haláltáborból, élete mégsem tért vissza sokáig a rendes kerékvágásba.

Ezt a történetet nagymamám mesélte, aki ezeket a nehéz időket átélte. A történet azzal a tanulsággal szolgál, hogy mindig lehet valakire számítani még a legnagyobb baj kapujában is. Akadnak emberséges, bátor szomszédok, ismerősök, akik segítséget nyújtanak.

A történelem sokszor állítja az embereket próbatételek elé. Mindig keletkezhetnek nehéz élethelyzetek, tragédiák, családi, társadalmi problémák. Ezekből a helyzetekből talpra állni, megmenekülni nem mindenkinek sikerül, de nem szabad feladni.

Fontos ezeket az emlékeket őrizni, hiszen több millióan haltak meg Auschwitz és Birkenau falai között ártatlanul. Nem feledhetünk el megemlékezni a második világháború hőseiről és a Holokauszt áldozatairól. Mementóként kell megőrizni emléküket, hogy ne ismétlődhessen meg hasonló. A múlttal szembenézés minden nemzedék feladata, azoké is, akik nem élték át az eseményeket, de rendelkeznek morális felelősségtudattal,